A boszorkányok lehetnek szépségesek, egyiptomi ékességgel kifestettek, loboghat a fekete (igen, sohasem szőke) hajuk, amikor szélvészként száguldoznak hegyen-völgyön át, fent a hegyek sziklacsúcsán, akár fentebb, csillagok közt, és ha szépen imádkozol, még jó boszorkány is akad köztük. Mi, alkotótársak nem tudunk imádkozni, mert bizony-bizony nagy szükségünk lett volna jó boszorkányra, aki segített volna hamar létrehozni a tarkabarka (mint a kaméleon kerek farka), varázslatos meséink világát, a színes mesekönyvünket, térdre borulva előadott könyörgésünkre se hallgatott egy szál se. Jó boszorka nem érkezett hozzánk, de gonosz boszik hada annál inkább, köpködték ránk átkaikat: rossz éjszakákat, fizetős munkák erdejét, csonttörést, náthát, mindenféle fészkes fenét. Aztán megnyílt az egek legszebb ablaka, kiröppent belőle a csőrében pólyát ringató hosszúnyakú gólyaanyóka és minden bájjal, varázslattal megáldott aranyos kis unokát tett le a küszöbre. A boldogságtól repeső nagypapa kiterült, mint a levelibéka a piros kendő láttán. Jesszusom, unokát is besoroltam a késleltetők közé, meg fog verni a nemlétező isten haragja, furkósbottal, golfátkokkal. Már itt is van, fáj a jobb könyököm. Magasságos ég, hát mukkannom se szabad?Azért - átkok ide, unoka oda -, meglátjátok, gyönyörűséges mesekönyvvel ajándékozzuk meg a pusztulásra ítélt földi halandókat. Talán lesz, aki a mesterséges intelligencia áldozataként ezt a könyvet fogja felolvasni gyermekének, mielőtt búcsút intene elátkozott világunknak!.