"Apám 365 frankért vett meg a várostól. Sok pénz egy gyerekért, aki nem lát a szemétől. Ezt eltitkoltam a szüleim elől, ameddig csak tudtam. Nem jó, ha már akkor megfosztjuk őket minden reményüktől, amikor belépünk a házba, ha a lányuk akarunk lenni. Ezt a főnökasszony sulykolta belénk. Nem maradhatunk tovább nála. Túl sokan vagyunk, az emberek közé kell mennünk. Jó azoknak, akiknek ilyen szép a szeme, sűrű a haja, és jók a fogai. Csakhogy a fejünk se legyen ám üres. A fej a legfontosabb szerv. A kart is helyettesítheti. Az emberek nem egyformák. A szülők legfontosabb szerve a türelem. " - Így kezdődik a kislány története, aki egy svájci nevelőotthonból kerül új szüleihez, az őt örökbe fogadó házaspárhoz. A történetet, mely az 1970-es évek svájci emigráns miliőjében játszódik, maga a kislány meséli el, aki gyufaskatulyákban gyűjtött és sajátos logika szerint rendszerezett szavak segítségével próbál eligazodni a felnőttek különös világában. A regényt feledhetetlenné teszi kép- és nyelvgazdagsága, egészen egyedi elbeszélésmódja és meglepő humora.