„…Olvastam önfeledten, mint a diákkori, boldog vakációkon. Szakmai ártalomként ugyan fölrémlett az emberben, hogy most egy különös mufajú könyvet olvas, mely ötvözi a magyar tárcaírás hagyományait a riport pontosságával és a novella szigorú kompozíciójával, hogy az újságírás másoknak oly elviselhetetlen nyűge, a kötött terjedelem nem akadálya a remeklésnek, de ez egyáltalában nem lényeges. Az a fontos, hogy a könyvben útitársra talál, barátra. Hogy lassan-lassan megérti a pipacs finomságát. Hogy az út, amiről az író beszél, nem a budai hídfőtől a pestiig, nem az egyik állomástól a másikig tart, sokkal hosszabb útról van benne szó, a lélektől lélekig tartóról…” Lázár Ervin.