Mit csinál egy idegenvezető? Hát tiszta sor, azon fáradozik, hogy az idegen, ha már idetévedt, ismerje meg, sőt: szeresse meg az ő szeretett országát, városát, vidékét. És akkor egyszer csak jön a Covid, és nem jön a turista. De még csak nem is megy. Itthon kuksoltunk egy hirtelen elnéptelenedett városban - az én nemzedékem még emlékszik azokra az évekre, amikor megbámultunk a Várban két franciául beszélő embert, nyakukban drága fényképezőgéppel, mi magunk pedig türelmetlenül vártuk, hogy három hosszú esztendő elteltével kézbe vehessük a kék útlevelünket meg azt a nyamvadt száz dollárt, ami csak az éhenhaláshoz volt elég, de sebaj, cipeltük a Colosseumhoz a májkonzervet. Akkoriban még senkinek nem jutott eszébe, hogy budapesti bennszülötteknek tervezzen felfedező túrákat, hiszen alig tudnak valamit a városukról. Ez már rég nincs így: évek óta egyre népszerűbbek és szakszerűbbek, színesebbek az erre szakosodott cégek sétái Kőbányától Makkosmáriáig, a Rákosoktól Budafokig. Szuhai Barbara munkanélkülivé vált idegenvezetőként - évtizede írt blogján, majd városi sétáin és most már ebben a könyvben is - olyasmit csinált, amit mások nem, pedig pofonegyszerű: lépjünk be látszólag érdektelen utcákban látszólag semmitmondó kapukon, és álmélkodjunk. Hol alig ismert építészek lépcsőházain, hol csak belülről látható üvegablakokon, hol a híres vagy nem híres lakók elképesztő élettörténetein. Mesélő házak. Egyesével is elbűvölőek, de így együtt, csokorban mindennél jobban bizonyítják: egy város eleven életénél nincs izgalmasabb, tán még bérlet se kell hozzá, a csodák itt vannak tőlünk két lépésnyire, csak legyen, aki rájuk nyitja azt a kaput. Kedves olvasók, tárva-nyitva minden, tessék befáradni! Saly Noémi.