"Egy alig ismert szellemóriás Hamvas Béla a magyar irodalomnak, a magyar szellem történetének magányos cédrusa. Nem annyira magányos, társtalan és meg nem értett, mint Csontváry – de saját korában reménytelenül idegen lángelme. Nem olyan drámai, mint Ady vagy Füst Milán, nem olyan irodalmi kóborlovag, mint Márai, nem olyan lírai, mint Krúdy, nem olyan intellektuális világfi, mint Szentkuthy Miklós. De mindezek magányossága rokon az övével, és Bartók egyetemessége és asztrális egyedülléte, kozmikus érzékenysége és ébersége is. Mennyi monumentalitás, mennyi zordon nagyság – a Himalájának nincs ennyi csúcsa… És ha hozzávesszük mindezekhez Kerényi csillogását, Weöres álarcok mögötti időtlen metafizikáját s még megannyi sziporkázó értéket, okos tanítást vagy világot értelmező bölcsességet, nem is értjük, hogy a magyar szellemnek ebben az arany századában miért is kellett Hamvasnak ismeretlenként, szinte észrevétlenül sírba szállnia. Ha jól tudom, egy rövid, szemérmes, neki dedikált vers (az Új Emberben, Hoványi János akkoriban sem ismert és ma sem nagyon számon tartott költőtől): ez volt az egyetlen nekrológ, amellyel a nemzet búcsúztatta. Hova lettek a barátok, a társak és a társtalan szellemi testvérek és mindazok, akiket mindezek tanítottak – van-e értelme a kultúrának, ha csak ilyen utókort képes nevelni magának? Van-e még értelme dédelgetnünk azt az illúziót, hogy minden remekművel: verssel, regénnyel, festménnyel, zongoraversennyel, filmmel nemesedik a világ, gazdagabb lesz a nemzet, tökéletesebb lesz az emberi nem – hogy egyre több okosabb, bölcsebb és igazságosabb utód lép az elődök nyomába – hogy igenis, megy a könyvek által elébb a világ…".