Nem lehet még egy írót találni, aki annyi áldozatot hozott volna Trianon revíziójáért, mint Tormay Cécile, a XX. század egyik legnagyobb magyar írója. Mennyire sokatmondó, hogy megrázó és váteszi beszédeit 1939 óta nem adta ki senki! Pedig azóta nem védte úgy a nőt, és nem védte úgy magyar nő a magyar férfit, és – 1956-ot kivéve – a Hazát, mint a két világháború között az ő mozgalma, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSz). Tormaynak a szervezetben betöltött negyedszázados tevékenységét méltán említhetjük egy sorban az olyan magyar asszonyok, mint az egri nők, vagy nagyasszonyok – Kanizsai Dorottya, Zrínyi Ilona vagy az aradi vértanúk özvegyeinek cselekedeteivel. A mozgalomhoz az 1930-as években már közel egymillió asszony tartozott, hiszen a tét nagyobb volt bármilyen, addig nőket érintő közös érdeknél: megmarad-e Magyarország, s olyannak marad-e meg, amiként szeretnénk, és ahogy a világ megismerte? És a mozgalom választott vezetője mégis mindig megóvta őket attól, hogy párttá alakuljanak. Miért és mit akartak hát? „Asszonyi lelkekből gátat emelni a kommunizmus áradatának!” – látta meg egy másik asszony, és valóban ez volt Tormay Cécile mozgalmának történelmi feladata. Tormay Cécile jelen könyvének emlékkiadása több mint nyolcvan esztendőt váratott magára. A hiánypótló és egyedülálló kötetből megismerhetjük Tormay Cécile küzdelmeit: a hazaszerető Honleányt, aki a művészetét is feláldozta a nemzete szolgálatáért; a bátor, szókimondó, igazságszerető és sokszor saját környezetével is kritikus, éles szemű Asszonyt; és a hihetetlen megérző-átérző képességgel rendelkező és végtelen hittel megáldott Látnokot, aki lankadatlanul hitte és hirdette, hogy a trianoni igazságtalanság nyomán fakadt jogos magyar álmok egyszer beteljesülnek.