Farkas Wellmann Endre egy ideje szereplírát művel. Nem is akárhogyan: a több kötet anyagát kitévő Néró-versekben forrott ki igazán költészete. Most egy másik álarcot ölt föl: a Hannibal Lecterét. De senkit ne tévesszen meg, hogy az alakmás egy újabb pszichopata. Akárcsak a Néró-versek, ez az újabb gyűjtemény is mélységes humánummal szemlézi korunk jelenségeit, és kíméletlenül ítélkezik fölöttük. Farkas Wellmann Endre költészete továbbra is túlfűtött és szenvedélyes, képalkotása nem kevésbé. Önnön csúcsait döntögeti ebben az új könyvben. A szétmálló test, mit nem rögzíthet fénykép, felvillan újra és mindhiába, szemed régi színe világít még, csörtet a zöld az ódon szépiában. A tűnő régi mérték, a bűbáj és varázs darabokra hull szét, – tán ez a ráadás, és szétszakítja akkor a tekintet, nem ruhádat, de alatta a bőrt, a szerelem még húsról álmodik, az anyagról, amellyel összenőtt.