Schöpflin Aladár: HAJNALI BESZÉLGETÉSEK LUKITS MILOSSAL Nagy Endre könyve - Genius-kiadás Aki ismeri Nagy Endrét, az tudja, hogy a színpadon és az íróasztalon kívül is mindig azt csinálja, amivel hírnevét és népszeruségét szerezte: konferál. Akármilyen társaságban, ha átveszi a szót, akármilyen témáról, azonnal magától ömlik belole a konferánsz, sorra pattognak ki belole az ötletek, mindig készre formálva, ösztönszeru ökonomiával, közvetlenül, találóan, mindig azzal érve el a hatást, hogy nem érezni hatásra számítottságukat. Okossága, irónikus derüje, fesztelensége mindig meg tudja nyerni a figyeloket, lényébol valami szimpátia árad, amely kedvessé, kellemessé teszi körülötte a levegot s fel tud frissíteni bármily bágyadt társaságot. Szerencsés ember, nincs nála különbség hivatás és magán-passzió, mesterség és pihenés között, azzal szórakozik, ami a kenyere és azzal keresi kenyerét, ami szórakozása. Ha akármilyen beszélgetését klubban, kávéházban, vonaton, privát-társaságban lesztenografálnák, elolvasva is kész konferánsz volna mindegyik. Ez fordítva is így van. ha írását elmondaná, ahogy az új könyvében található arckép-vázlatok egyikét-másikát fel is olvasta Nyugat-estéken Budapesten és vidéken, - ezek legfeljebb abban különböznének éloszóval való beszélgetéseitol, hogy valamivel kötöttebb a formájuk. Nem tudok senkit, akinek írása annyira azonos volna a beszélgetésével. Teljesen közvetlen és friss, nyoma sincs benne a szándékoltságnak, nem érezteti semmivel, hogy amit ír, az irodalom, másvalami, mint az élobeszéd. A mondatai fínoman vannak modulálva, az ötletei célba találnak, de akkor is ilyenek, ha csak elmondja oket. Az írásában épúgy nincs betanultság, mint a társalgásában. Igazán biztos az ember benne, hogy írás közben magától jön belole szó, ötlet, epigramma, anekdota. Mikszáth mondta egyszer, hogy nem író az, akinek a tolla nem diktál. Ha Nagy Endre emlékezéseit olvasom, mindig azt érzem, hogy a tolla diktálta neki azt, amit elmond. Jókairól van egy hosszabb «beszélgetése». Tulajdonképen Lukits Milos beszél; tudjuk, hogy ez alatt a dalmata hangzású álnév alatt a nekünk, akik ismertük, feledhetetlen Cholnoky Viktor értendo. Nem lehet megállapítani, bizonyára maga Nagy Endre se tudná megállapítani, mi ezekbol a megállapításokból csakugyan Cholnokyé és mi az övé, - a ketto nyilván összeolvadt az emlékezetben. Mind a ketten Jókai igézete alatt éltek, mert mind a ketten az írói muvészet csúcspontjának érezték azt, ami Jókai lényege: az elbeszélnitudás ritka és rejtelmes adományát. Ezzel szemben úgy érezték, semmit sem jelent mindaz az ellenvetés, akármennyire igaz, amit a Gyulai-iskola felhozott Jókai ellen. A karakterei igazság nélkül valók, írásmódja sokszor hanyag, mindenféle más emberi és írói hibája van, de a fantáziája valódi csoda, mesélni tüneményesen tud, tehát lángész. A lángésznek pedig nincs hibája, minden foltja semmis a napfényéhez képest. A mai fiatalabb nemzedék talán már nem is érti ezt a Jókai-imádatot. Nagy Endre írása dokumentum arról, hogy a régebbiek, akik még érezték az élo Jókai személyes varázsát, a legnagyobb hatást, amit író valaha elért Magyarországon, minek és milyennek látták ot. A beszélgetések egyes részei leköthetik az irodalom-kutató figyelmét is, mint például az a párhuzam Jókai és Balzac között, amely megmagyarázza, mért lett Jókaiból az, ami. De még mást is mondanak ezek a beszélgetések. Megmutatnak valamit abból a szellembol, amely még a háború elotti évtizedben is megvolt az írók között, amikor egész éjszakákat el tudtak beszélgetni irodalmi dolgokról; egymás írásairól, ideáljaikról és rajongani tudtak egy kedvükre való íróért. Furcsa, cigarettafüstös, alkoholos éjszakák voltak ezek, de akik átvirrasztották, azokban még volt hit az irodalomban. Móricz Zsigmond és elhúnyt felesége, Bródy Sándor, Ujházy Ede, Eötvös Károly, Gárdonyi Géza alakjainak frissen odavetett, elmés sziluettképei is feltünnek Nagy Endre könyvében. Biztos szemmel tudja meglátni azokat a jellemvonásokat, amelyek eg.
