Az együttérzés nem szánalom; ez utóbbi néha a leereszkedő viselkedés jele lehet. Az együttérzés kölcsönösséget feltételez, amelynek révén felismerhetjük a másokban rejlő „szentet”. Emellett az együttérzés nem ér véget az érzések szintjén, hanem túlmutat a szenvedés enyhítése vagy az öröm megünneplése felé. Ez a keresztények és különösen is a keresztény segítők feladata, akik nyíltan vállalják, hogy másokkal „együttérezve” kívánnak embertársaik útitársaivá szegődni. Néha azonban elbizonytalanodunk, és nem leljük annak módját, hogyan tehetnénk ezt a lehető legjobban. Akik segítőbeszélgetéssel foglalkoznak, nem kész tudással „születnek”. Még azok is, akiknek természetes adottságuk volt erre a mesterségre, sokat tanulhatnak a különféle kommunikációs modellekből, hogy abban segítsék a hozzájuk fordulókat, találják meg maguk az adott probléma megoldását, bízva abban, hogy – a legtöbb esetben – az ehhez szükséges erővel is rendelkeznek.