Örkény István új életműkiadása a Drámák három kötetével zárul, páratlan dokumentumokban gazdag jegyzetek kíséretében. Örkény drámái az ősbemutatók idején mind-mind a színházi életet, egyben a közéletet is fölkavaró darabok voltak. Évtizedek múltán, új és új színpadokon is azok maradtak. Kortársai közül ő fogalmazta meg a legradikálisabban a történelmi méretű vereségek rettenetének és ugyanakkor a túlélés mindennapi képességének ellentmondásos tapasztalatát. A Tóték, a Macskajáték, a Pisti a vérzivatarban hősei így kényszerülnek magánéletükben a kataklizmákkal szemben folyamatos szerepjátékra. Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok. E század küszöbén a mélylélektan kimondta diagnózisát, amit aztán véres valósággal bizonyítottak az évtizedek. Most békében élünk, de most is kölcsönös függőségben, s amíg ez így lesz, addig mindannyian potenciális Őrnagyok vagyunk, jámbor és jóravaló Tót Lajosokkal körülvéve, akik persze mind hiszen sorstársaink magukban hordják a maguk Őrnagyát. Nem árt ezt tudni. Az emberi létnek nincs más orvossága, mint az emberismeret. (Örkény István a Tótékról).